Gondolj bele, mi lenne, ha.....

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer elkezdenénk racionálisan gondolkodni, és racionálisan cselekedni. Ha mondjuk egyszer ráébrednénk arra, hogy nem csupán a mai napot akarjuk valahogy túlélni, hanem mindjárt a holnapot is, és ha hagyjuk, hogy ma megtörténjen, hogy mindenre csak legyintünk, akkor biztos, hogy a holnapot nem fogjuk túlélni.

Gondolj bele, hogy mi lenne, ha egyszer úgy döntenénk, hogy csináljuk meg rendesen, figyeljünk oda, és nem csak valahogy kenjük be sárral, oszt’ jóvanaz’. Mert úgy is lesz valahogy, nem igaz? De mi lenne, ha érdekelne minket, hogy hogy lesz, és rájönnénk, hogy vagy úgy lesz, ahogy csináljuk, vagy úgy, ahogy hagyjuk, hogy megtörténjen. De eddig is így volt, hagytuk történni magunk körül a dolgokat, mert a túlélés lekötötte minden figyelmünket, és energiánkat, és tényleg lett valahogy, csak ahogy lett, azt egyre nehezebb túlélni, mert már – már elviselhetetlen. Jól van ez így?

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer elegünk lenne abból, hogy minden csak látszat, és semmi nem az, aminek lennie kellene. Ha ráébrednénk arra, hogy nem működnek a kapcsolatrendszereink, a hivatalaink, az intézményeink. Talán a kérdés is felesleges: Nem lenne jobb, ha az orvos gyógyítana, a tanár tanítana, a tudós kutatna, a rendőr a rendet őrizné, a dolgozó dolgozna, és mindenki tehetné azt, amihez ért, és el is tudná tartani belőle a családját?

Gondol bele, mi lenne, ha ráébrednénk a hónap közepén, hogy a jövő havi fizetés sem lesz elég a normális megélhetéshez, és ez még így lesz 15-20 évig, de akkor sem a jól megérdemelt pihenés jön majd az elégséges nyugdíjból, hanem vagy a betegségeinkbe fogunk belehalni, mert a stressz lebontja a szervezetünket, vagy éhen.

Gondolj bele, mi lenne, ha ráébrednénk arra, hogy ha rosszul vagyunk, nem jön mentő. Ha jön későn jön, ha időben is jön, akkor nincs ahová vigyen, ha bevisz is valahová, ott vagy azért nem fognak kezelni, mert nincs eszköz, vagy épp személyzet. Vagy éppen töréssel, vérzéssel órákat ülhetünk a sürgősségi váróban, hasonló okok miatt, netán lázasan magunk alá vizelve egy kórteremben. Jól van ez így?

Gondolj bele, mi lenne, ha a gyermekeinket az iskolákban az életre készítenék fel? Mi lenne, ha az oktatási rendszerünk úgy működne, hogy reagálni tud a gyermekek képességeire, nem csupán kockákat akarnának faragni, és amelyik kilóg a sorból, máris SNI-snek bélyegezné meg, egy életre stigmatizálva.  

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer szóba állnánk egymással, rájönnénk hogy rengeteg közös vonásunk van, és gyakorlatilag ugyanazoktól a gondoktól szenvedünk. Rájönnénk, hogy az összes létező problémát tulajdonképpen mi magunk generáljuk, és termeljük újra, és újra, a hozadékain meg infantilis módon viccelődünk. Nem baj, ha nyakig ér a szar, csak ne lötyögtessék? De igen, baj!

Gondolj bele, mi lenne, ha elkezdenénk kérdéseket feltenni? Ilyenek, hogy „Ez miért van így?”, vagy azt, hogy „Ezt hogy gondolod?” Ha egyszer nem hagynánk, hogy azt mondjanak nekünk, amit akarnak, hanem azt mondanánk, hogy „Na, álljunk csak meg egy szóra!”

Gondolj bele: A saját döntéseink hozadékaiban élünk, és azért így, mert hagytuk, hogy ez így legyen. Eztán felnőtt módjára viselkedünk, döntünk, és cselekszünk.

Gondolj bele, ha ez elkezd működni!