Paternalizmusra várva

A gondolatom apropója, ez az alábbi hozzászólás a facebookon.

„Sajnos ezzel mindenki tisztában van, de hol van az a karizmatikus egyéniség, aki a megfélellített tömegeket egy plattformba össze tudja hozni, és élére állni az egész országra kiterjedő elégedetlenségnek. Addig, amíg ez az ember nincs meg lehet naponta százszor is elmondani, hogy orbán takarodj, ki a strómanod, mennyi a vagyonod, meg a lakáj médiád stb. , az eredmény 0, vagy esetleg a jobb szemlélelhetőségért 00.”

Akár ezer ilyen hozzászólást idézhetnék, amiben valaki az iránt sóvárog, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni, hogy jó legyen. Számos kérdés merül fel bennem ennek kapcsán. Vajon kit várunk? Honnan fogjuk felismerni, hogy „Ő az”?  

Az amúgy mindenért aggódó lakosság körében fel sem merül a gondolat, hogy tényleg volt olyan ember, aki karizmatikus, megmondta, hogy mit kell csinálni, de az okoskodók, fitymálók, és a trollok megölték benne a vágyat, hogy kivezesse a lakosságot a nyomorból. 

A legérdekesebb talán az, hogy sokan úgy akarnak demokratikus országban élni, hogy majd jön valaki, és megmondja, hogy mit szabad, mit nem szabad, és eldönti helyettünk az életünk dolgait. De hát kérem! Ilyen volt Kádár is, ilyen most Orbán is. Konkrétan megmondják, hogy mit kell csinálni, mit szabad, mit nem szabad, ki a barát, ki az ellenség. Akkor ez most miért nem jó?

Feltételezhetjük azt is, hogy minden rendben van, nem ölte még meg a közvélemény a karizmatikus embert, tényleg jön, és megmondja. De mi van, ha az nem fog tetszeni? Akkor lehurrogjuk, elküldjük a fenébe, és várunk egy másikra, nem igaz? Mert hát mégis csak bennünk van a „nehogy már nekem megmondja valaki, hogy mit csináljak!” Pláne nehogy már „fentről ugassanak a dolgomba, szabad ember vagyok!” Húha! Hát akkor hogy?

Mi van akkor, ha a karizmatikus ember azt mondja, hogy térjél észhez, a demokrácia arról szól, hogy megtalálod azokat az embereket, akiknek azonos érdekeik vannak, és együttműködve intézzétek el az ügyeteket lokálisan? Na, ez aztán a paradoxon, nem igaz? A karizmatikus ember, ha valóban demokráciában gondolkodik, nem mondhat mást, mint azt, hogy cselekedj! Van jogod hozzá, és kötelességed is, mert minden, ami körül vesz téged, az csak rajtad múlik, hogy milyen. Ajjaj! Ez így nem lesz jó, ugye? 

Pedig a társadalom a szomszédok szomszédjaiból áll. Nem? Az egyik szomszédod pedagógus, a másik szomszédod ápoló, a harmadik szomszédod munkanélküli, a negyedik szomszédod nyugdíjas. De hát mi közöd neked „azokhoz”, nem igaz? Az ő bajuk, nem a tiéd, különben is van neked elég bajod, nem kell a másé is.  Látod már, hogy hol élsz? Nem történik semmi, mert az összes szomszédoddal együtt arra vártok, hogy jöjjön már végre valaki, aki összegyűjt minket egy platformba. De hát egy platformon vagyunk! Mi vagyunk a paternalizmusra vágyó társadalom, ennél jobban nem is lehetnénk együtt. 

Ha már mást idéztem a blog elején, akkor most idézem magam. 

Szeretnék veled beszélni.