Két világ között

Valóban örvendetes dolog számomra, hogy – legalább is a látómezőmben – mintha derengene némi ráeszmélés arra, hogy nincsenek rendben a társadalmi dolgaink. Ez a közös gondolkodás alapja lehet, amiből eljuthatunk a közös cselekvésig, ami nem annyira bonyolult, mint ahogy azt gondoljuk. Már csak azért sem, mert most is közösen cselekszünk a közös döntéseink alapján van az, ami van. A nem cselekvés is cselekvés ugyanis, csak a hozadéka nem konstruktív.

Ezért szorultunk a két világ közzé. Kelet, és nyugat közzé. Keletnek túl nyugat, a nyugatnak túl kelet vagyunk. Nyugat Európa nagy része németül, vagy angolul beszél, személyes tapasztalatom, hogy az orosz, a lengyel, a cseh, a horvát, és a szlovák megértik egymást a saját nyelvükön beszélve.  Mi meg nem hogy idegen nyelveken nem beszélünk, de még egymást sem értjük. Nem bántani akarom magunkat, de ha körbenézünk, egy kicsit érthetőbb lesz a dolog.

Fél-ázsiai szerzetek vagyunk, ami megmondatott, de nem nagyon örülünk neki, pedig a keleti filozófia, a gyógymódok, reinkarnáció, masszázs, önvédelem, mind – mind keleti. Nem különben a lovas, íjász, jurtás divat, ami kedvéért még a másik magyar torkát is átharapnánk a magyarsági versenyben. De aludnánk – e a földön, ennénk-e pálcikával, járnánk-e riksán, netán tisztelnénk-e annyira a természetet, hogy azt mondjuk Isten ott van a növényekben? Nem, azt már nem, mert keletinek túl nyugatiak vagyunk. Lapos tévé, nyugati kocsi, nagy ház, okos telefon, Internet, meg a többi. Nem baj, nincs negatív előjel részemről, persze legyen meg minden, ami földi jó, éljünk kényelmes életet. De azt élünk? Dehogy azt! És én erről szeretnék beszélni.

Arról szeretnék beszélni, hogy nem vagyunk jól. Egyedül vagyunk a világban, a mindennapjainkban csak magunkra, egymásra számíthatunk, valahogy mégsem találjuk a közös hangot, nem vagyunk hajlandók szóba állni egymással, együtt gondolkodni, és konstruktívan együtt cselekedni meg pláne nem. De miért nem? Közösségi viselkedésünkről számos kutatás elérhető, nem ezeket akarom boncolgatni. Előre mutató egyetértés nincs köztünk. Csak a lehangoló destrukcióban vagyunk hajlandók egyetérteni, abban, hogy minket becsaptak, megaláztak, megtépáztak, megsértettek, kihasználtak, és még sorolhatnám. Mi vagyunk a balsors által régen tépett nép. Ugyan mi közünk mégis Trianonhoz ma? Schengeni egyezményhez tartozva mindenki odamegy, ahová akar, és meg is teheti. Még szavazhat is, aki akar. Ja, persze, azt meg mi nem akarjuk, hogy szavazzanak, mert azért annyira mégsem vagyunk magyarok, hogy „ők” is magyarok legyenek. Mert nem Magyarországon fizetnek adót, ugyebár. Nem mintha olyan sokan hánykolódnának éjjel az ágyban álmatlanul, hogy nincs az adó befizetve. Megint csak nem bántani akarom magunkat, csak arról van szó, hogy mindig megtaláljuk az okát annak, hogy miért ne álljunk szóba egymással.   

Mi valahogy mindig a múlton bánkódunk, és a jövőn aggódunk, két olyan dolgon, aminek semmi köze a mához, de ezek annyira lefoglalnak minket, hogy nincs időnk körülnézni magunkon. 

Boldogok szeretnénk lenni, ugye? Erre csak az ostoba felel „nem”-mel, csak jó lenne tudni, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy boldogan éljünk. A helyzet az, hogy a boldogság az megtörténik velünk, teljesen függetlenül tőlünk a kérdés csak az, hogy egyáltalán észrevesszük-e, tudunk-e rá reagálni, vagy netán átélni a boldogságot. A legtöbb esetben nem. Miért? Mert el vagyunk foglalva a boldogságkereséssel? Dehogy! El vagyunk foglalva a túléléssel! És egyre inkább az lesz az egyetlen dolog a fókuszban, a túlélés, ami annyi energiát emészt fel, hogy nem tudunk másra – magunkra, egymásra – figyelni, hogy egyszer azt mondjuk, hogy ebből elég! Megtehetnénk pedig, mert a másiknak ott a környezetedben, a családodnak, a szomszédodnak, a tanárnak, a rendőrnek, a péknek, az utcaseprőnek, a hivatali alkalmazottnak, mindenkinek épp úgy elege van, mint neked. Elsorvadunk, mert a túlélés minden energiánkat felemészti, és ehhez a túléléshez egyre több energia kell, egyre szűkösebb lehetőségek között. Mindnyájan szenvedünk a saját magunk által generált terhek alatt, és ha úgy véljük, hogy valakin nincs még elég teher, akkor teszünk rá egy lapáttal. Bántjuk egymást, sértegetjük egymást, és csak akkor vagyunk egy kicsit boldogok, ha valakinek rosszabbul megy, de akkor sem a segítségére sietünk, hanem kiröhögjük. Csoda hát, hogy ennyire egyedül vagyunk a világban, és nem jutunk ötről a hatra? Nem csoda, hiszen egyről a kettőre sem jutunk. Együtt nem vagyunk hajlandók, egyedül meg nem vagyunk képesek.

Nézzünk bele egy kicsit a mindennapjainkba. Tudom, hogy hihetetlen, de csak egy cseppnyi energiát kellene ráfordítanunk arra, hogy megszűnjön az, amit ki akarunk pihenni, ami elől mindig menekülünk, és csak egy csepp nyugalomra vágyunk, egy kis egyedüllétre, de persze akkor is szólnia kell valaminek, vagy zenének, vagy rádiónak, vagy tévének, mert nyüzsgő életünkben szinte egy perc csendet sem viselünk el. A kollektív elhülyülés tagjai vagyunk. 

Nem gyanús, hogy az elmúlt 26 évben 37 milliárd euró tűnt el szinte nyomtalanul Magyarországon? Hogy 26 év alatt egyetlen centimétert sem közelítettünk a nyugat európai életszínvonalhoz? Érdekes, hogy kollektíve azzal vagyunk elfoglalva, hogy Trianon, és más sérelmek, de az meg sem fordul a fejünkben, hogy semmirekellő, léhűtő emberek úgy nyomogatnak szavazó gombokat, akik velünk egy korban élnek, megtalálhatók, számon kérhetők, mégis úgy szavaznak rendre, hogy attól megnyomorodunk, és egyre kevesebb mozgásterünk marad a normális élethez. Nem a boldoghoz, hanem a normálishoz. A boldog élethez más kell. Nyugalom elsősorban, egy kis ellazulás, mert stresszben gondolkodni, és józan döntéseket hozni képtelenség. Döntéshozóink viszont gondoskodnak róla, hogy esélyünk se legyen elérni a nyugalmas jólétet. Nem kell összeesküvés elméleteket gyártani „világot irányító háttérhatalmakról”, azok csak félrevezetnek. Pénzintézetek nyugaton is vannak, csak ott annyi a havi jövedelem, amiből lehet megtakarítani, és ami hiányzik, azt visszafizethető hitelből meg lehet oldani. 

Észrevetted már, hogy a tévében, egy reklámblokkban minden harmadik reklám arról szól, hogy valósítsd meg önmagad, érd el a céljaidat, légy boldog hitelből?

  

Hozok két példát, mindkettő konkrét pénzintézet ajánlata:

1, Hitel összege 1 500 000 a visszafizetendő összeg 1 735 300 futamidő 35 hónap.

Alatta piros betűvel ez áll: „9,99% éves kamat 1 500 000 – 6 000 000 Ft hitelösszeg és 24 – 35 hónap futamidő esetén érhető el legfeljebb 3 éves autó vásárlás esetén.

Vegyél autót hitelre! Alig 35 hónapig kell csak nyögnöd a hiteled! (Üzemanyag, súlyadó, biztosítás csak hab a tortán)

egy másik: 

Hitel összeg 3 000 000 Ft, futamidő 48 hónap, 9,9%- os kamat. 76 775 Ft-os havi törlesztő részlettel visszafizetendő összeg 3 685 200 Ft

Szép, nem? Hitel hitel hátán, aztán az adósság rendező hitelek szépen, sorban. És ez persze nem minden, utazhatsz, lakásfelújítást csinálhatsz hitelből, és már rég nincs meg, vagy elavult az, amire hitelt vettél fel, de mire kifizeted, és még mindig élsz, az tuti, hogy úgy eladósodsz, hogy rajtad már csak egy hitel segíthet, ha csak épp nem hajléktalan szállón laksz. 

Elgondolkodtál már azon, hogy miért vannak ezek? Miért lehet ezt megcsinálni velünk? Ez nem zsidó, meg cigány, meg bevándorló, meg UFÓ téma. Ezt mi csináljuk magunkkal, együtt, velünk, magyarokkal. Ez pont úgy rajtunk múlik, mint az, hogy normális bérért dolgozzunk, tisztességes emberek nyomkodják a gombokat, ami a sorsunkat befolyásolja.

Nem akarjuk megcsinálni?

Nagy Szilveszter

Gyere, beszélgessünk!
https://www.facebook.com/SzilveszterNatural/

Paternalizmusra várva

A gondolatom apropója, ez az alábbi hozzászólás a facebookon.

„Sajnos ezzel mindenki tisztában van, de hol van az a karizmatikus egyéniség, aki a megfélellített tömegeket egy plattformba össze tudja hozni, és élére állni az egész országra kiterjedő elégedetlenségnek. Addig, amíg ez az ember nincs meg lehet naponta százszor is elmondani, hogy orbán takarodj, ki a strómanod, mennyi a vagyonod, meg a lakáj médiád stb. , az eredmény 0, vagy esetleg a jobb szemlélelhetőségért 00.”

Akár ezer ilyen hozzászólást idézhetnék, amiben valaki az iránt sóvárog, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni, hogy jó legyen. Számos kérdés merül fel bennem ennek kapcsán. Vajon kit várunk? Honnan fogjuk felismerni, hogy „Ő az”?  

Az amúgy mindenért aggódó lakosság körében fel sem merül a gondolat, hogy tényleg volt olyan ember, aki karizmatikus, megmondta, hogy mit kell csinálni, de az okoskodók, fitymálók, és a trollok megölték benne a vágyat, hogy kivezesse a lakosságot a nyomorból. 

A legérdekesebb talán az, hogy sokan úgy akarnak demokratikus országban élni, hogy majd jön valaki, és megmondja, hogy mit szabad, mit nem szabad, és eldönti helyettünk az életünk dolgait. De hát kérem! Ilyen volt Kádár is, ilyen most Orbán is. Konkrétan megmondják, hogy mit kell csinálni, mit szabad, mit nem szabad, ki a barát, ki az ellenség. Akkor ez most miért nem jó?

Feltételezhetjük azt is, hogy minden rendben van, nem ölte még meg a közvélemény a karizmatikus embert, tényleg jön, és megmondja. De mi van, ha az nem fog tetszeni? Akkor lehurrogjuk, elküldjük a fenébe, és várunk egy másikra, nem igaz? Mert hát mégis csak bennünk van a „nehogy már nekem megmondja valaki, hogy mit csináljak!” Pláne nehogy már „fentről ugassanak a dolgomba, szabad ember vagyok!” Húha! Hát akkor hogy?

Mi van akkor, ha a karizmatikus ember azt mondja, hogy térjél észhez, a demokrácia arról szól, hogy megtalálod azokat az embereket, akiknek azonos érdekeik vannak, és együttműködve intézzétek el az ügyeteket lokálisan? Na, ez aztán a paradoxon, nem igaz? A karizmatikus ember, ha valóban demokráciában gondolkodik, nem mondhat mást, mint azt, hogy cselekedj! Van jogod hozzá, és kötelességed is, mert minden, ami körül vesz téged, az csak rajtad múlik, hogy milyen. Ajjaj! Ez így nem lesz jó, ugye? 

Pedig a társadalom a szomszédok szomszédjaiból áll. Nem? Az egyik szomszédod pedagógus, a másik szomszédod ápoló, a harmadik szomszédod munkanélküli, a negyedik szomszédod nyugdíjas. De hát mi közöd neked „azokhoz”, nem igaz? Az ő bajuk, nem a tiéd, különben is van neked elég bajod, nem kell a másé is.  Látod már, hogy hol élsz? Nem történik semmi, mert az összes szomszédoddal együtt arra vártok, hogy jöjjön már végre valaki, aki összegyűjt minket egy platformba. De hát egy platformon vagyunk! Mi vagyunk a paternalizmusra vágyó társadalom, ennél jobban nem is lehetnénk együtt. 

Ha már mást idéztem a blog elején, akkor most idézem magam. 

Szeretnék veled beszélni.