Két világ között

Valóban örvendetes dolog számomra, hogy – legalább is a látómezőmben – mintha derengene némi ráeszmélés arra, hogy nincsenek rendben a társadalmi dolgaink. Ez a közös gondolkodás alapja lehet, amiből eljuthatunk a közös cselekvésig, ami nem annyira bonyolult, mint ahogy azt gondoljuk. Már csak azért sem, mert most is közösen cselekszünk a közös döntéseink alapján van az, ami van. A nem cselekvés is cselekvés ugyanis, csak a hozadéka nem konstruktív.

Ezért szorultunk a két világ közzé. Kelet, és nyugat közzé. Keletnek túl nyugat, a nyugatnak túl kelet vagyunk. Nyugat Európa nagy része németül, vagy angolul beszél, személyes tapasztalatom, hogy az orosz, a lengyel, a cseh, a horvát, és a szlovák megértik egymást a saját nyelvükön beszélve.  Mi meg nem hogy idegen nyelveken nem beszélünk, de még egymást sem értjük. Nem bántani akarom magunkat, de ha körbenézünk, egy kicsit érthetőbb lesz a dolog.

Fél-ázsiai szerzetek vagyunk, ami megmondatott, de nem nagyon örülünk neki, pedig a keleti filozófia, a gyógymódok, reinkarnáció, masszázs, önvédelem, mind – mind keleti. Nem különben a lovas, íjász, jurtás divat, ami kedvéért még a másik magyar torkát is átharapnánk a magyarsági versenyben. De aludnánk – e a földön, ennénk-e pálcikával, járnánk-e riksán, netán tisztelnénk-e annyira a természetet, hogy azt mondjuk Isten ott van a növényekben? Nem, azt már nem, mert keletinek túl nyugatiak vagyunk. Lapos tévé, nyugati kocsi, nagy ház, okos telefon, Internet, meg a többi. Nem baj, nincs negatív előjel részemről, persze legyen meg minden, ami földi jó, éljünk kényelmes életet. De azt élünk? Dehogy azt! És én erről szeretnék beszélni.

Arról szeretnék beszélni, hogy nem vagyunk jól. Egyedül vagyunk a világban, a mindennapjainkban csak magunkra, egymásra számíthatunk, valahogy mégsem találjuk a közös hangot, nem vagyunk hajlandók szóba állni egymással, együtt gondolkodni, és konstruktívan együtt cselekedni meg pláne nem. De miért nem? Közösségi viselkedésünkről számos kutatás elérhető, nem ezeket akarom boncolgatni. Előre mutató egyetértés nincs köztünk. Csak a lehangoló destrukcióban vagyunk hajlandók egyetérteni, abban, hogy minket becsaptak, megaláztak, megtépáztak, megsértettek, kihasználtak, és még sorolhatnám. Mi vagyunk a balsors által régen tépett nép. Ugyan mi közünk mégis Trianonhoz ma? Schengeni egyezményhez tartozva mindenki odamegy, ahová akar, és meg is teheti. Még szavazhat is, aki akar. Ja, persze, azt meg mi nem akarjuk, hogy szavazzanak, mert azért annyira mégsem vagyunk magyarok, hogy „ők” is magyarok legyenek. Mert nem Magyarországon fizetnek adót, ugyebár. Nem mintha olyan sokan hánykolódnának éjjel az ágyban álmatlanul, hogy nincs az adó befizetve. Megint csak nem bántani akarom magunkat, csak arról van szó, hogy mindig megtaláljuk az okát annak, hogy miért ne álljunk szóba egymással.   

Mi valahogy mindig a múlton bánkódunk, és a jövőn aggódunk, két olyan dolgon, aminek semmi köze a mához, de ezek annyira lefoglalnak minket, hogy nincs időnk körülnézni magunkon. 

Boldogok szeretnénk lenni, ugye? Erre csak az ostoba felel „nem”-mel, csak jó lenne tudni, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy boldogan éljünk. A helyzet az, hogy a boldogság az megtörténik velünk, teljesen függetlenül tőlünk a kérdés csak az, hogy egyáltalán észrevesszük-e, tudunk-e rá reagálni, vagy netán átélni a boldogságot. A legtöbb esetben nem. Miért? Mert el vagyunk foglalva a boldogságkereséssel? Dehogy! El vagyunk foglalva a túléléssel! És egyre inkább az lesz az egyetlen dolog a fókuszban, a túlélés, ami annyi energiát emészt fel, hogy nem tudunk másra – magunkra, egymásra – figyelni, hogy egyszer azt mondjuk, hogy ebből elég! Megtehetnénk pedig, mert a másiknak ott a környezetedben, a családodnak, a szomszédodnak, a tanárnak, a rendőrnek, a péknek, az utcaseprőnek, a hivatali alkalmazottnak, mindenkinek épp úgy elege van, mint neked. Elsorvadunk, mert a túlélés minden energiánkat felemészti, és ehhez a túléléshez egyre több energia kell, egyre szűkösebb lehetőségek között. Mindnyájan szenvedünk a saját magunk által generált terhek alatt, és ha úgy véljük, hogy valakin nincs még elég teher, akkor teszünk rá egy lapáttal. Bántjuk egymást, sértegetjük egymást, és csak akkor vagyunk egy kicsit boldogok, ha valakinek rosszabbul megy, de akkor sem a segítségére sietünk, hanem kiröhögjük. Csoda hát, hogy ennyire egyedül vagyunk a világban, és nem jutunk ötről a hatra? Nem csoda, hiszen egyről a kettőre sem jutunk. Együtt nem vagyunk hajlandók, egyedül meg nem vagyunk képesek.

Nézzünk bele egy kicsit a mindennapjainkba. Tudom, hogy hihetetlen, de csak egy cseppnyi energiát kellene ráfordítanunk arra, hogy megszűnjön az, amit ki akarunk pihenni, ami elől mindig menekülünk, és csak egy csepp nyugalomra vágyunk, egy kis egyedüllétre, de persze akkor is szólnia kell valaminek, vagy zenének, vagy rádiónak, vagy tévének, mert nyüzsgő életünkben szinte egy perc csendet sem viselünk el. A kollektív elhülyülés tagjai vagyunk. 

Nem gyanús, hogy az elmúlt 26 évben 37 milliárd euró tűnt el szinte nyomtalanul Magyarországon? Hogy 26 év alatt egyetlen centimétert sem közelítettünk a nyugat európai életszínvonalhoz? Érdekes, hogy kollektíve azzal vagyunk elfoglalva, hogy Trianon, és más sérelmek, de az meg sem fordul a fejünkben, hogy semmirekellő, léhűtő emberek úgy nyomogatnak szavazó gombokat, akik velünk egy korban élnek, megtalálhatók, számon kérhetők, mégis úgy szavaznak rendre, hogy attól megnyomorodunk, és egyre kevesebb mozgásterünk marad a normális élethez. Nem a boldoghoz, hanem a normálishoz. A boldog élethez más kell. Nyugalom elsősorban, egy kis ellazulás, mert stresszben gondolkodni, és józan döntéseket hozni képtelenség. Döntéshozóink viszont gondoskodnak róla, hogy esélyünk se legyen elérni a nyugalmas jólétet. Nem kell összeesküvés elméleteket gyártani „világot irányító háttérhatalmakról”, azok csak félrevezetnek. Pénzintézetek nyugaton is vannak, csak ott annyi a havi jövedelem, amiből lehet megtakarítani, és ami hiányzik, azt visszafizethető hitelből meg lehet oldani. 

Észrevetted már, hogy a tévében, egy reklámblokkban minden harmadik reklám arról szól, hogy valósítsd meg önmagad, érd el a céljaidat, légy boldog hitelből?

  

Hozok két példát, mindkettő konkrét pénzintézet ajánlata:

1, Hitel összege 1 500 000 a visszafizetendő összeg 1 735 300 futamidő 35 hónap.

Alatta piros betűvel ez áll: „9,99% éves kamat 1 500 000 – 6 000 000 Ft hitelösszeg és 24 – 35 hónap futamidő esetén érhető el legfeljebb 3 éves autó vásárlás esetén.

Vegyél autót hitelre! Alig 35 hónapig kell csak nyögnöd a hiteled! (Üzemanyag, súlyadó, biztosítás csak hab a tortán)

egy másik: 

Hitel összeg 3 000 000 Ft, futamidő 48 hónap, 9,9%- os kamat. 76 775 Ft-os havi törlesztő részlettel visszafizetendő összeg 3 685 200 Ft

Szép, nem? Hitel hitel hátán, aztán az adósság rendező hitelek szépen, sorban. És ez persze nem minden, utazhatsz, lakásfelújítást csinálhatsz hitelből, és már rég nincs meg, vagy elavult az, amire hitelt vettél fel, de mire kifizeted, és még mindig élsz, az tuti, hogy úgy eladósodsz, hogy rajtad már csak egy hitel segíthet, ha csak épp nem hajléktalan szállón laksz. 

Elgondolkodtál már azon, hogy miért vannak ezek? Miért lehet ezt megcsinálni velünk? Ez nem zsidó, meg cigány, meg bevándorló, meg UFÓ téma. Ezt mi csináljuk magunkkal, együtt, velünk, magyarokkal. Ez pont úgy rajtunk múlik, mint az, hogy normális bérért dolgozzunk, tisztességes emberek nyomkodják a gombokat, ami a sorsunkat befolyásolja.

Nem akarjuk megcsinálni?

Nagy Szilveszter

Gyere, beszélgessünk!
https://www.facebook.com/SzilveszterNatural/

Paternalizmusra várva

A gondolatom apropója, ez az alábbi hozzászólás a facebookon.

„Sajnos ezzel mindenki tisztában van, de hol van az a karizmatikus egyéniség, aki a megfélellített tömegeket egy plattformba össze tudja hozni, és élére állni az egész országra kiterjedő elégedetlenségnek. Addig, amíg ez az ember nincs meg lehet naponta százszor is elmondani, hogy orbán takarodj, ki a strómanod, mennyi a vagyonod, meg a lakáj médiád stb. , az eredmény 0, vagy esetleg a jobb szemlélelhetőségért 00.”

Akár ezer ilyen hozzászólást idézhetnék, amiben valaki az iránt sóvárog, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni, hogy jó legyen. Számos kérdés merül fel bennem ennek kapcsán. Vajon kit várunk? Honnan fogjuk felismerni, hogy „Ő az”?  

Az amúgy mindenért aggódó lakosság körében fel sem merül a gondolat, hogy tényleg volt olyan ember, aki karizmatikus, megmondta, hogy mit kell csinálni, de az okoskodók, fitymálók, és a trollok megölték benne a vágyat, hogy kivezesse a lakosságot a nyomorból. 

A legérdekesebb talán az, hogy sokan úgy akarnak demokratikus országban élni, hogy majd jön valaki, és megmondja, hogy mit szabad, mit nem szabad, és eldönti helyettünk az életünk dolgait. De hát kérem! Ilyen volt Kádár is, ilyen most Orbán is. Konkrétan megmondják, hogy mit kell csinálni, mit szabad, mit nem szabad, ki a barát, ki az ellenség. Akkor ez most miért nem jó?

Feltételezhetjük azt is, hogy minden rendben van, nem ölte még meg a közvélemény a karizmatikus embert, tényleg jön, és megmondja. De mi van, ha az nem fog tetszeni? Akkor lehurrogjuk, elküldjük a fenébe, és várunk egy másikra, nem igaz? Mert hát mégis csak bennünk van a „nehogy már nekem megmondja valaki, hogy mit csináljak!” Pláne nehogy már „fentről ugassanak a dolgomba, szabad ember vagyok!” Húha! Hát akkor hogy?

Mi van akkor, ha a karizmatikus ember azt mondja, hogy térjél észhez, a demokrácia arról szól, hogy megtalálod azokat az embereket, akiknek azonos érdekeik vannak, és együttműködve intézzétek el az ügyeteket lokálisan? Na, ez aztán a paradoxon, nem igaz? A karizmatikus ember, ha valóban demokráciában gondolkodik, nem mondhat mást, mint azt, hogy cselekedj! Van jogod hozzá, és kötelességed is, mert minden, ami körül vesz téged, az csak rajtad múlik, hogy milyen. Ajjaj! Ez így nem lesz jó, ugye? 

Pedig a társadalom a szomszédok szomszédjaiból áll. Nem? Az egyik szomszédod pedagógus, a másik szomszédod ápoló, a harmadik szomszédod munkanélküli, a negyedik szomszédod nyugdíjas. De hát mi közöd neked „azokhoz”, nem igaz? Az ő bajuk, nem a tiéd, különben is van neked elég bajod, nem kell a másé is.  Látod már, hogy hol élsz? Nem történik semmi, mert az összes szomszédoddal együtt arra vártok, hogy jöjjön már végre valaki, aki összegyűjt minket egy platformba. De hát egy platformon vagyunk! Mi vagyunk a paternalizmusra vágyó társadalom, ennél jobban nem is lehetnénk együtt. 

Ha már mást idéztem a blog elején, akkor most idézem magam. 

Szeretnék veled beszélni. 

Gondolj bele, mi lenne, ha.....

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer elkezdenénk racionálisan gondolkodni, és racionálisan cselekedni. Ha mondjuk egyszer ráébrednénk arra, hogy nem csupán a mai napot akarjuk valahogy túlélni, hanem mindjárt a holnapot is, és ha hagyjuk, hogy ma megtörténjen, hogy mindenre csak legyintünk, akkor biztos, hogy a holnapot nem fogjuk túlélni.

Gondolj bele, hogy mi lenne, ha egyszer úgy döntenénk, hogy csináljuk meg rendesen, figyeljünk oda, és nem csak valahogy kenjük be sárral, oszt’ jóvanaz’. Mert úgy is lesz valahogy, nem igaz? De mi lenne, ha érdekelne minket, hogy hogy lesz, és rájönnénk, hogy vagy úgy lesz, ahogy csináljuk, vagy úgy, ahogy hagyjuk, hogy megtörténjen. De eddig is így volt, hagytuk történni magunk körül a dolgokat, mert a túlélés lekötötte minden figyelmünket, és energiánkat, és tényleg lett valahogy, csak ahogy lett, azt egyre nehezebb túlélni, mert már – már elviselhetetlen. Jól van ez így?

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer elegünk lenne abból, hogy minden csak látszat, és semmi nem az, aminek lennie kellene. Ha ráébrednénk arra, hogy nem működnek a kapcsolatrendszereink, a hivatalaink, az intézményeink. Talán a kérdés is felesleges: Nem lenne jobb, ha az orvos gyógyítana, a tanár tanítana, a tudós kutatna, a rendőr a rendet őrizné, a dolgozó dolgozna, és mindenki tehetné azt, amihez ért, és el is tudná tartani belőle a családját?

Gondol bele, mi lenne, ha ráébrednénk a hónap közepén, hogy a jövő havi fizetés sem lesz elég a normális megélhetéshez, és ez még így lesz 15-20 évig, de akkor sem a jól megérdemelt pihenés jön majd az elégséges nyugdíjból, hanem vagy a betegségeinkbe fogunk belehalni, mert a stressz lebontja a szervezetünket, vagy éhen.

Gondolj bele, mi lenne, ha ráébrednénk arra, hogy ha rosszul vagyunk, nem jön mentő. Ha jön későn jön, ha időben is jön, akkor nincs ahová vigyen, ha bevisz is valahová, ott vagy azért nem fognak kezelni, mert nincs eszköz, vagy épp személyzet. Vagy éppen töréssel, vérzéssel órákat ülhetünk a sürgősségi váróban, hasonló okok miatt, netán lázasan magunk alá vizelve egy kórteremben. Jól van ez így?

Gondolj bele, mi lenne, ha a gyermekeinket az iskolákban az életre készítenék fel? Mi lenne, ha az oktatási rendszerünk úgy működne, hogy reagálni tud a gyermekek képességeire, nem csupán kockákat akarnának faragni, és amelyik kilóg a sorból, máris SNI-snek bélyegezné meg, egy életre stigmatizálva.  

Gondolj bele, mi lenne, ha egyszer szóba állnánk egymással, rájönnénk hogy rengeteg közös vonásunk van, és gyakorlatilag ugyanazoktól a gondoktól szenvedünk. Rájönnénk, hogy az összes létező problémát tulajdonképpen mi magunk generáljuk, és termeljük újra, és újra, a hozadékain meg infantilis módon viccelődünk. Nem baj, ha nyakig ér a szar, csak ne lötyögtessék? De igen, baj!

Gondolj bele, mi lenne, ha elkezdenénk kérdéseket feltenni? Ilyenek, hogy „Ez miért van így?”, vagy azt, hogy „Ezt hogy gondolod?” Ha egyszer nem hagynánk, hogy azt mondjanak nekünk, amit akarnak, hanem azt mondanánk, hogy „Na, álljunk csak meg egy szóra!”

Gondolj bele: A saját döntéseink hozadékaiban élünk, és azért így, mert hagytuk, hogy ez így legyen. Eztán felnőtt módjára viselkedünk, döntünk, és cselekszünk.

Gondolj bele, ha ez elkezd működni! 

Az egyetlen esély?

Rajtam kívül sok szakembernek feltűnt már, hogy a társadalmi trendek rossz irányba haladnak. A nem szakemberek csak szimplán érzik, hogy baj van.

Kutatásaim kezdetén az volt a feltevésem, hogy a rendszerváltozáskor hibáztuk el, nem jó utat választottunk, de a hiba benne volt a választás lehetőségében, hiszen fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el, mi magyarok, amikor véget ért egy negyven éves központi hatalom uralkodása.

Pár év alatt el kellett vetnem ezt a feltevésem. Nem, nem a rendszerváltáskor hibáztuk el az útválasztást. Sok évszázados kulturális hagyományaink alapján döntöttünk, úgy, hogy nem veszünk rész a változtatásokban, inkább hagytuk a dolgokat megtörténni, és igyekeztünk túlélni mindig azt, ami jött. Évszázadok óta a túlélésre játszunk, a „majd lesz valahogy” –ra, és igyekszünk kiskapukat keresni a saját hibás döntéseink hozadékain. Elméleteket gyártunk, hogy „volt már ennél rosszabb is, és azt is túléltük”. Nem véletlenül írta Babits 1939-ben, hogy a magyarra az jellemző, hogy minden lát, mindent tud, de semmire nem csodálkozik rá, semmi nem imponál neki, és inkább csak legyint: „Ez is valami?”

Mindezeket csak azért mondom, mert most sem látjuk a megoldást, és nem is gondolkodunk rajta. Ugyan minek, hiszen, a holnap legyen a maga baja, a mát kell túlélnünk. Nem vesszük észre, hogy a holnap – amikor cselekedni akarunk – sosem jön el, ma meg nincs idő cselekedni, mert a túléléssel vagyunk elfoglalva. Nem a dolgok megváltoztatásába fektetünk energiát, hanem a hozadékok túlélésébe.

A mindennapi életünk megnyomorítójától fordulunk el utálkozva, a politikától. Azt hisszük, hogy a politika az sáros, bűnöző, hazudozás. Igen, a pártpolitika az, mert a benne szereplők azzá silányították. De nem úgy a politika, mint az érdekérvényesítés eszköze. No, arról fogalmunk sincs, mi lehet, mert sosem próbáltuk, csak mint erényt lobogtatjuk: „én nem politizálok!” Ha nem politizálsz, nem képviseled a saját érdekeid másokkal együttműködve, akik ugyanúgy éhen halnak, mint te, mert ők sem politizálnak.

Szintén Babitsot idézve, a magyart nem a képességei hátráltatják a fejlődésben, hanem az akarata. Erre napjainkban ezer példa látható, pedig nincs más esélyünk a fejlődési pályára állásban, mint az akarat. Akarnunk kell együttműködni. Nincs más választásunk.

Még nem késő, csak minél tovább várunk, halogatjuk, annál rosszabb helyzetből kell megoldanunk a problémáinkat. Óriási kérdés, hogy akarjuk-e, tudjuk-e, képesek vagyunk-e képviselni saját érdekeinket úgy a magánéletben, mint a közéletben? A válaszom egyértelműen: Nem! Sem képesek, sem alkalmasak nem vagyunk rá, mert alapvető hiányosságaink képtelenné tesznek erre. Nem vagyunk a tudás, és tájékozottság birtokában, és hiányzik belőlünk a tájékozódási akarat, az igényesség, és elhülyéskedünk valami olcsó poénnal minden lényeges dolgot, ami inkább sírni való, mint vicces. Azt mondjuk, nem baj, ha a szar az állunkig ér, csak ne lötyögtessék. De baj! Mert lötyögtetik.

A politika érdekképviselet, amit közös együttműködéssel meg kell tisztítanunk az évtizedek alatt rárakódott pártpolitikai hulladékoktól, tévképzetektől, sártól, és tiszta, világos definíciót kell lefektetni, és a köztudatba beültetni. Aki politikus akar lenni, annak tudnia kell, hogy mire vállalkozik, nem lehet továbbra is közpénzekből ingyen élni. Jól pedig pláne nem! Nem kellene tovább etetnünk olyan semmirekellő, semmire sem jó léhűtőket, akiknek csak bálványimádásból, vagy személyi kultuszból kell tapsikolni, és bármilyen semmit mond, annak örülni kell.

A kialakult közállapotok teljesen ellehetetlenítik és értelmetlenné teszik a versenyt. A hatalommal szemben lehetetlen, az ellenzéken belül pedig értelmetlen minden versengés.

A következő választást a társadalomnak kell megnyernie a regnáló hatalommal szemben, nem valamelyik politikai pártnak. Egyetlen politikai pártnak nincs esélye megnyerni a következő választást, mert nincs hozzá elegendő támogatottsága, de nem is kívánatos, hogy pármelyik politikai párt nyerjen, mert az nem jelent többet, mint a jelenlegi politikai párt hatalmának átvétele. Onnantól semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy bármit is változtasson.

Mi a helyzet az érvényben lévő választási törvénnyel? Egy politikai párt terméke, és bár reckírozott vele, de bejött neki, megint nyert vele. Lehet, hogy nem annyira véletlenül. Hatalmi pozícióban hozta meg ezt a döntést, hogy a választás eztán így legyen, nem egyeztetett senkivel, de a kockázat abban volt, hogy – bár kicsi volt a valószínűsége -, fennállt a kockázata annak, hogy BE SEM KERÜLNEK(!) a Parlamentbe. Miért? Mert egyfordulós lett a választás, és a győztes mindent visz. Majd’ 4 millióan nem mentek el szavazni, de 2 millió szavazat elég volt a 2/3-os többség eléréséhez. Ha a nem szavazók valakire szavaztak volna, az azt is eredményezhette volna, hogy a Fidesz (de talán az MSzP sem) nem jut be a Parlamentbe. Ehhez képest a Fidesz (ők is meglepődtek) újra 2/3-ot szerzett, és bejutott a Jobbik. Nem siralmas?

Mivel ezt a fennálló rendszert egyetlen politikai párt sem képes egyedül megdönteni, ezért egy teljesen új, eddig ismeretlen útra kell lépnünk: a társadalmi együttműködés útjára!

Úgy látom, hogy csak és kizárólag úgy változtatható meg a jelenlegi közállapot, ha a magyar társadalom a közös együttműködést választja. Együtt, közösen, mindenki. Ehhez az kell, hogy a működő ellenzéki politikai pártok, egyesületek, szervezetek, közösségek, médiacsatornák, közösségi oldalak felfüggesszék egyéni érdekképviseletüket (eddigi politikájukat), és közös elhatározásban a magyar társadalom fejlődési pályára állítás legyen a közös szándékuk. (ugye mennyire lehetetlenül hangzik? Az is!)

Választási szövetségre kell lépni, minden korábbi nézeteltérést, sérelmet, bántást, és megbántódottságot félre kell tenni, minden egyes választókerületben közös jelöltet kell állítani.

Ügyvezető kormányt kell létrehozni egy évre, aminek az ország átmeneti irányításán túl közmegbízatása az, hogy a 2010 után született minden törvényt, rendeletet, szabályozást felülvizsgáljon, és hatályon kívül helyezze azokat, ami semmi mást a hatalmi megszilárdításon kívül nem szolgálnak. Nem „teljes vagyonelkobzásra van szükség, hanem azon törvények hatályon kívül helyezésére, ami az ok nélküli vagyonosodásokat lehetővé tette. A jogtalan haszonszerzőket kötelezni kell a (-z immáron jogtalanul szerzett) vagyon visszaszolgáltatására, az eredeti tulajdonviszony helyreállítására. Ha az eredeti tulajdonviszony nem helyreállítható, akkor az állami vagyonkezelő birtokába kell helyezni.

Az egy éves ügyvezetői kormánynak negyedévente be / és elszámolási kötelezettsége van, egy év után pedig demokratikus választásokat kell tartani Magyarországon.

Nincs más esély Magyarország fejlődési pályára állítására!

Összefogás? Kivel?

Gondolkodom, ahogy minden nap teszem. Akik nem akarnak velem együtt gondolkodni, nyugodtan görgessenek tovább, majd nekik mindjárt felteszek valami képet, hogy legyen mit nézegetni. :)

Arról van szó, hogy - társadalmi felvilágosítás hiányában - nem értjük, hogy mitől nem működnek a magyar társadalmi intézmények sem a közigazgatás, sem a társadalmi intézmények ( barátság, emberi kapcsolatok, család, szomszédi viszonyok, és ilyenek) tekintetében.

Vannak törekvéseink arra, hogy történjen valami, de leginkább ez a törekvés megmarad a kívánságlistán, a cselekvésekben nem nagyon tükröződik, hogy valóban tennénk is valamit.

Nos, az van, hogy minden próbálkozás, és kezdeményezés teljesen felesleges, addig, amíg nem vagyunk magunkkal, és egymással tisztában.

Hankiss Elemér könyvéből idézek (Társadalmi csapdák és diagnózisok):

"Egy 1979-ben lefolytatott értékszociológiai vizsgálat során megpróbáltuk felderíteni többek közt azt, hogy milyennek látják az emberek önmagukat, és milyennek látják embertársaikat."

Itt egy apró gondolat részemről, csak hogy világos legyen a dolog, amire fel akarom hívni a figyelmet. Magunkra! A kutatás 1979-es, a kádári korban, amikor sem Gyurcsány, sem Orbán, sem a Jobbik még nincs hatással senkire, és semmire. 1979 bőven az az év volt, amit sokan visszasírnak.

Folytatva az idézetet: "Nagy általánosságban az derült ki, hogy az emberek önmagukat többnyire "segítőkész", "jó szándékú", "önzetlen", "nyílt", "tapintatos", "béketűrő", "családszerető", "együtt-érző", "figyelmes", vagyis alapvetően szociális beállítottságú, szociális érzelmű embernek tartják, embertársaikat  viszont meglehetősen "önző", "anyagias", "képmutató", "gőgös", "erőszakos", "rosszhiszemű", "garázda", "modortalan", vagyis alapvetően antiszociális beállítottságú embereknek. Az átlagosan 5-6 órás interjúk során se nagyon sikerült rávenni őket, hogy önmagukban antiszociális tulajdonságokat fedezzenek föl, másoknál annál érzékenyebbek voltak ilyesmire."

(...)

"Az, hogy ha vizsgálatunk eredményeit általánosítanánk az egész társadalomra (s ez kisebb - nagyobb korrekcióval valószínűleg jogosult volna), akkor ahhoz a furcsa paradoxonhoz jutnánk, hogy tíz millió csaknem teljesen pozitív ÉN - kép áll szemben tízmillió csaknem teljesen negatív Ő - képpel, s kirajzolódnának előttünk annak a manicheisztikus ember - s világszemléletnek már - már mitikus körvonalai, amelyen belül az ÉN -ek szociális érzelmű Szengyörgy- serege önmagával áll szemben az ŐK antiszociális sárkányseregével."

Ez lehet az alapvető oka annak, hogy a magyar társadalom nem tud, nem képes fejlődési pályára állni, akármennyien, akármikor kiáltják az "Összefogást - összefogást!"